Hullámzó érzelmek

Túl egy csodálatos hétvégén. Érdekes dolgok ezek az érzelmek... Hihetetlen, hogy milyen gyorsan változnak a dolgok. Zoé óta nem írtam semmit, ennek csupán annyi az oka, hogy ha leírom, valóságos és végleges lesz, és csak most jutottam arra a pontra, hogy ezt fel tudom dolgozni. Most viszont már ott tartok, hogy abszolút nem érdekel, ellenben más nagyon is, akit ezentúl csak úgy fogok említeni hogy Saana. Miután megismertem, visszaolvasva ez eddigi bejegyzéseimet, nevetségesnek tűnik minden szó ami eddig leírtam, és legszívesebben kitörölnék mindent... de nem teszem, az is én voltam, akkor azt éreztem, ez most változott, hiszem és hittem, hogy az érdeklődés, érdeklődést szül, persze ez nem mindig igaz, sőt! Zoé teljes mértékben elutasította a közeledésemet, ami akkor nagyon bántott, de túl vagyok rajta. Na de most, alig ismerek magamra, itt ülök de legszívesebben a világból kiszaladnék, egyszerre örömömben és keserűségemben, de inkább az újdonságok okozta izgatottságom miatt. Szinte képtelen vagyok egy helyben ülni egy ilyen mozgalmas hét után. Nem is tudom, hol kezdjem mesélni a dolgokat, nincs eleje... egyszerűen csak megtörténnek a dolgok, egyik percről a másikra, és úgy érzem csak sodródom az árral, ez egyben ijesztő is, mert utálom a bizonytalanságot, szeretem tudni, hova indultam, és szeretek odaérni, most maradt az odaérés, fogalmam sincs mikor merre tartok, mintha csak a célok lennének útvonal nélkül. Egyszer csak egy szituációban találom magam, és mire felfogom mi is történik, és hogyan is kerültem ide addigra már olyannyira benne vagyok, hogy ha akarnám se lenne következményektől mentes visszaút, ennek az a lényege, hogy bárhova is megyünk, ottjártunknak nyoma marad. És azt hiszem, remélem, Saanaban maradandó nyomot hagytam, és ő is bennem, elég komolynak tűnik, bár érzelmeiről egy csepp fogalmam sincs, úgy érzem most magam mint egy gondolatolvasó aki megtalálta az egyetlen személyt, akinek nem lát a fejébe. Persze senkinek nem látunk a fejébe, de azért vannak sejtéseink, vannak dolgok amiket tudunk akkor is ha nem mondják ki, és vannak dolgok amiket, ki is mondanak, de itt csupán a sejtéseimre hagyatkozhatok, nincsenek dolgok amiket tudok... egyáltalán semmi... és ez ijesztő. Be kell valljam félek kicsit tőle, persze nagyon az elején vagyunk, de ha valakinél, hát ez nálam semmit sem jelent, akár az első találkozás után beindul a kémia, hívjuk egyelőre annak az érzésnek, ami azt hiteti el velünk, hogy egy percet sem akarunk a másik nélkül tölteni. Ha ez nálam elindult, már pedig most csúnyán... akkor ha akarnám sem lenne visszaút. Azért nem hívom szerelemnek, mert 1, nem az, 2 nem az, 3 pedig, hogy ezt magamnak sem vallanám be soha. Nem tudom hol kezdődik egy szerelem, hol van az a pont, amikor azt mondom: IGEN! Szerelmes vagyok ebbe a lányba! Talán akkor mikor azt érzem amit most? Vagy többet? Vagy amikor kimondom? Vagy amikor látom rajta is? Vagy amikor ő is kimondja? Hol van az a társadalmilag elfogadott pont amikor, már más sem néz rám, azt gondolva, hogy ennek elment az esze, vagy csak azt, hogy ez egy kicsit korai. De ez mondjuk az a dolog ami engem egyáltalán nem érdekel, mit mondanak, gondolnak mások, mondjanak amit csak akarnak... nem érdekel! Nézzük a másik fél szemszögéből. Tételezzük fel, mondom tételezzük, hogy elmondom, mennyire mély érzelmek támadnak, próbálják elfoglalni a józan ész helyét, mint valami vírus, amely láthatatlanul beoson az agyamba, és a szépen felépített rendszert, a katonasorba állított gondolatokat, egy perc alatt káosszá bombázza! Mikor van az a pont, amikor nem találja ijesztőnek? Persze bizonyára ezt mindenki másképp éli meg. Szóval még az is lehet, hogy ő is így érez jelen pillanatban, csak nem mutatja, hiszen én sem mutatom. Félő az ilyen helyzetekben, hogy az ellenkezőjét érjük el a túlbuzgóságunkkal. Igaz a szerelem fontos, de, és ezért lehet megköveznének, szerintem van egy sokkal fontosabb dolog a szerelemnél. A szerelem elmúlik, lehet, hogy pár hónap múlva, lehet pár év múlva, de elmúlik. Persze ez sem biztos, hogy jogom van az érzelmeimet általánosítani, de ezek az én gondoltaim, bizonyára van olyan pár akik 80 évesen is azt mondják, szerelmesek. Biztos vagyok benne, hogy igazat is mondanak, tök jó nekik, csak valószínűleg másképp értelmezik a szerelmet mint én. Nekem a szerelem az a dolog, ami a megismerés pillanatában kezdődik el. Amikor az ember nem fér a bőrébe, alig várja, hogy találkozzanak, ha csak egy rövid időre is, csak egy percre lássam, ne merjem neki elmondani mit érzek, a szemébe nézve egy alkalomhoz illő zene közben, próbálni kitalálni, vajon neki mit jelent a szöveg ami előidézte ezt a varázslatos pillanatot. Hát igen, a zene ereje. Hiszem, hogy meg lehet ismerni valakit a zenén keresztül amit hallgat. Persze Saana japán zenét hallgat, ami közül egyet sem ismerek, és ha ismernék se tudnám mi a francról énekelnek benne, kénytelen voltam úgy kezelni a helyzetet, hogy meghallgattattam vele vagy száz zenét, azok közül amiket én imádok. Legnagyobb meglepetésemre, a kedvenceim tetszettek neki a legjobban. Ez egy jó pont! Na de megint elkeveredtem a mondanivalómtól... Tehát mi lehet lehet fontosabb a szerelemnél? Szerintem a kölcsönös tisztelet. Az hogy felnézek a a másikra. Ha a szerelem elmúlik is, de a kölcsönös tisztelet megmarad, akkor működőképes egy kapcsolat. Ez az én elméletem, és most ezt kutatom!