A bolond

Hülye marha! Mikor tanulod már meg végre, hogy tartsd meg magadnak az érzelmeid?!!! Hogy is lehetek ilyen ostoba? Hiszen annyi embert üldöztem már el ezzel magamtól.... Sőt... még engem is elriaszt, ha valaki ilyen gyorsan... áhh még leírni is marhaság! Persze, hogy szóhoz sem jutott, én meg még erőltettem... Marha!
De mit tudok tenni, ha egyszerűen ilyen gyorsan beleszerettem? Miért áldott meg Isten ezekkel a kibaszottul erős érzelmekkel?  Egyszerűen nem tudok ilyenkor uralkodni magamon... A józan észt egyszerűen kivégzik az érzelmek. Jönnek, látnak, és győznek. Pedig annyira jó érzés! Ehh.. berúgtam... Megint egész nap nem ettem semmit, most meg iszom a pálinkát... Úgy kell neked! Még, hogy úgy éreztem elmondhatom.. Tudtam, hogy korai. De azt gondoltam, ha elmondom akkor talán ő is nyílik felém... Tévedtem.... Mint mindig. És így hogyan mondjam el azokat a dolgokat magamról, amikről talán még ennél is nehezebb beszélnem? A sok szarról amit el kell viselnie ha velem akar maradni. Amit jelen pillanatban kétlek, szerintem ezt csúnyán elbasztam! Persze valójában semmi rosszat nem mondtam, csak az igazat, de az igazság nem ilyen egyszerű. Van, hogy el kell titkolnunk, mert pontosan az ellenkezőjét érjük el vele, és szinte biztos vagyok benne, hogy most ezt tettem... Túl sokat akarok, túl rövid idő alatt. Még leírni is hiba volt. Most még erősebb, az elbaszott érzés bennem... Még vagy ezer dolgot tudnék írni, de akkor biztos nem aludnék ma már. Faszom!!! De ő írta!!!! Szó szerint ezt írta! Én fasz meg csak elhittem! Azt hittem végre valaki aki olyan mint én!

’Szeretlek…’
Szerette volna kimondani, de nem tudta.
Ez, köztük… Ez különleges, de szerelem? S ha nem az, akkor mi? Azt akarta, hogy szerelem legyen, mégsem merte kimondani. Nem merte vállalni a kockázatot. Képtelen volt rá… Ha nemet mond…
Mégis… azt akarta, hogy tudja…

Hullámzó érzelmek

Túl egy csodálatos hétvégén. Érdekes dolgok ezek az érzelmek... Hihetetlen, hogy milyen gyorsan változnak a dolgok. Zoé óta nem írtam semmit, ennek csupán annyi az oka, hogy ha leírom, valóságos és végleges lesz, és csak most jutottam arra a pontra, hogy ezt fel tudom dolgozni. Most viszont már ott tartok, hogy abszolút nem érdekel, ellenben más nagyon is, akit ezentúl csak úgy fogok említeni hogy Saana. Miután megismertem, visszaolvasva ez eddigi bejegyzéseimet, nevetségesnek tűnik minden szó ami eddig leírtam, és legszívesebben kitörölnék mindent... de nem teszem, az is én voltam, akkor azt éreztem, ez most változott, hiszem és hittem, hogy az érdeklődés, érdeklődést szül, persze ez nem mindig igaz, sőt! Zoé teljes mértékben elutasította a közeledésemet, ami akkor nagyon bántott, de túl vagyok rajta. Na de most, alig ismerek magamra, itt ülök de legszívesebben a világból kiszaladnék, egyszerre örömömben és keserűségemben, de inkább az újdonságok okozta izgatottságom miatt. Szinte képtelen vagyok egy helyben ülni egy ilyen mozgalmas hét után. Nem is tudom, hol kezdjem mesélni a dolgokat, nincs eleje... egyszerűen csak megtörténnek a dolgok, egyik percről a másikra, és úgy érzem csak sodródom az árral, ez egyben ijesztő is, mert utálom a bizonytalanságot, szeretem tudni, hova indultam, és szeretek odaérni, most maradt az odaérés, fogalmam sincs mikor merre tartok, mintha csak a célok lennének útvonal nélkül. Egyszer csak egy szituációban találom magam, és mire felfogom mi is történik, és hogyan is kerültem ide addigra már olyannyira benne vagyok, hogy ha akarnám se lenne következményektől mentes visszaút, ennek az a lényege, hogy bárhova is megyünk, ottjártunknak nyoma marad. És azt hiszem, remélem, Saanaban maradandó nyomot hagytam, és ő is bennem, elég komolynak tűnik, bár érzelmeiről egy csepp fogalmam sincs, úgy érzem most magam mint egy gondolatolvasó aki megtalálta az egyetlen személyt, akinek nem lát a fejébe. Persze senkinek nem látunk a fejébe, de azért vannak sejtéseink, vannak dolgok amiket tudunk akkor is ha nem mondják ki, és vannak dolgok amiket, ki is mondanak, de itt csupán a sejtéseimre hagyatkozhatok, nincsenek dolgok amiket tudok... egyáltalán semmi... és ez ijesztő. Be kell valljam félek kicsit tőle, persze nagyon az elején vagyunk, de ha valakinél, hát ez nálam semmit sem jelent, akár az első találkozás után beindul a kémia, hívjuk egyelőre annak az érzésnek, ami azt hiteti el velünk, hogy egy percet sem akarunk a másik nélkül tölteni. Ha ez nálam elindult, már pedig most csúnyán... akkor ha akarnám sem lenne visszaút. Azért nem hívom szerelemnek, mert 1, nem az, 2 nem az, 3 pedig, hogy ezt magamnak sem vallanám be soha. Nem tudom hol kezdődik egy szerelem, hol van az a pont, amikor azt mondom: IGEN! Szerelmes vagyok ebbe a lányba! Talán akkor mikor azt érzem amit most? Vagy többet? Vagy amikor kimondom? Vagy amikor látom rajta is? Vagy amikor ő is kimondja? Hol van az a társadalmilag elfogadott pont amikor, már más sem néz rám, azt gondolva, hogy ennek elment az esze, vagy csak azt, hogy ez egy kicsit korai. De ez mondjuk az a dolog ami engem egyáltalán nem érdekel, mit mondanak, gondolnak mások, mondjanak amit csak akarnak... nem érdekel! Nézzük a másik fél szemszögéből. Tételezzük fel, mondom tételezzük, hogy elmondom, mennyire mély érzelmek támadnak, próbálják elfoglalni a józan ész helyét, mint valami vírus, amely láthatatlanul beoson az agyamba, és a szépen felépített rendszert, a katonasorba állított gondolatokat, egy perc alatt káosszá bombázza! Mikor van az a pont, amikor nem találja ijesztőnek? Persze bizonyára ezt mindenki másképp éli meg. Szóval még az is lehet, hogy ő is így érez jelen pillanatban, csak nem mutatja, hiszen én sem mutatom. Félő az ilyen helyzetekben, hogy az ellenkezőjét érjük el a túlbuzgóságunkkal. Igaz a szerelem fontos, de, és ezért lehet megköveznének, szerintem van egy sokkal fontosabb dolog a szerelemnél. A szerelem elmúlik, lehet, hogy pár hónap múlva, lehet pár év múlva, de elmúlik. Persze ez sem biztos, hogy jogom van az érzelmeimet általánosítani, de ezek az én gondoltaim, bizonyára van olyan pár akik 80 évesen is azt mondják, szerelmesek. Biztos vagyok benne, hogy igazat is mondanak, tök jó nekik, csak valószínűleg másképp értelmezik a szerelmet mint én. Nekem a szerelem az a dolog, ami a megismerés pillanatában kezdődik el. Amikor az ember nem fér a bőrébe, alig várja, hogy találkozzanak, ha csak egy rövid időre is, csak egy percre lássam, ne merjem neki elmondani mit érzek, a szemébe nézve egy alkalomhoz illő zene közben, próbálni kitalálni, vajon neki mit jelent a szöveg ami előidézte ezt a varázslatos pillanatot. Hát igen, a zene ereje. Hiszem, hogy meg lehet ismerni valakit a zenén keresztül amit hallgat. Persze Saana japán zenét hallgat, ami közül egyet sem ismerek, és ha ismernék se tudnám mi a francról énekelnek benne, kénytelen voltam úgy kezelni a helyzetet, hogy meghallgattattam vele vagy száz zenét, azok közül amiket én imádok. Legnagyobb meglepetésemre, a kedvenceim tetszettek neki a legjobban. Ez egy jó pont! Na de megint elkeveredtem a mondanivalómtól... Tehát mi lehet lehet fontosabb a szerelemnél? Szerintem a kölcsönös tisztelet. Az hogy felnézek a a másikra. Ha a szerelem elmúlik is, de a kölcsönös tisztelet megmarad, akkor működőképes egy kapcsolat. Ez az én elméletem, és most ezt kutatom!

Ezerszer...

Amikor a Thököly úton a 7es busz és az 1 es villamos megállója közti kereszteződés a világ közepe lett. Tegnap ez történt.. Ugyanis találkoztam Zoéval... méghozzá ott! Jelmezbálba készülődött, ősembernek öltözött és csináltam neki egy kis kiegészítőt. Mikor megkérdezte van e elfekvőbe otthon egy bunkóm (mert ugye kinek nincs? Minden rendes háztartásban van egy, hátha valakinek épp kedve támad ősembereset játszani...) na de szóval a találkozás lehetősége egyből bevillant, elég sok mindent megtettem volna, hogy láthassam, úgyhogy ez a kis fadarab pont jól jött. Kicsit késésben bár, de elindultam. Izgatott voltam végig, azon agyaltam, hogy ha esetleg egy olyan pillanat lesz amikor a dolgok felszínre kerülhetnek, akkor mit is mondjak... Hát ilyen pillanat nem volt, legalábbis nem éreztem aktuálisnak. Végül is jót beszélgettünk, egy jó kis sör és egy mézes-meggyes pálinka társaságában, abban a kis kocsmában... Zoé elég érdekes lány, bár ezt nem győzöm hangsúlyozni, na de azért is mert egyik pillanatban mikor fizetett, elég érdekesen juttatta az aprót a pultra, majdnem, hogy odadobta, igazából mindenki észrevette, és furcsa arccal nézték, hogy ez most mi akart lenni, kivéve Zoét.. egy pillanatra megállt a levegő, néztem az arcokat, vártam a reakciókat de végül Zoé mosolygásából mindenkinek leesett, hogy abszolút tudomást sem vett a helyzetről. Mikor kijöttünk, átmentünk a zebrán, elbúcsúztunk, ő kedvesen segített egy vak embernek. azután beállt a megállóba. És ekkor kezdtem azt érezni,hogy valamit tenni kéne... akármit... bármit... mire ezt végiggondoltam, addigra már el is takarta azt a csodálatos jelenségét egy csúnya csuklós busz, amire fel is szállt. Arra gondoltam, hogy simán lesprintelném most a buszt a következő megállóig.. de nem tettem. Feltételeztem hülyén venné ki magát, biztos azt gondolta volna elment az eszem. Elképzeltem, ahogyan felszállok a buszra levegőért kapkodva égő tüdővel.. Hát nem volt túl romantikus látvány, úgyhogy letettem erről is, azért is mert ekkorra már a sörös-mézes-meggyes koktél igencsak fejbe vágott.

"Ezerszer kedvem támadt megfogni a kezét, és ezerszer nem csináltam semmit"

Változunk!

Ahhoz képest, hogy egy 3-4 évig hallani sem akartunk egymásról, szépen összefutott újra a régi csapat! Eleinte Zéé ről sem gondoltam, volna, hogy egyszer újra fogunk zenélni, Gabenről meg főleg! Mégis most együtt van az egész régi Megállni Tilos zenekar és ez hihetetlen nagy örömöt okoz nekem! A régi ellentétek teljesen eltűntek, mintha nem is lettek volna, feledésbe merültek. Ebből is látszik mekkora a zene ereje, bármennyire is különbözőek vagyunk a zene és a régi élmények összekapcsolnak minket, mint a hangok az akkordokat, hiszen szólhat jól egy hang akkor is ha csak egy magában keltjük életre, de a legszebb hangzatok akkor születnek, mikor több hangot szólaltatunk meg egyszerre. Kicsit döcögősen megy egyelőre, az eleje a legrosszabb, végeláthatatlan próbák, százszor elpróbálni egy számot, százszor elrontani, mire végre tökéletesre csiszolódik egyszer... ebben a legrosszabb az, hogy az ember kicsit elkezdi utálni az egészet, minden szám unalmasnak tűnik. De ha végre lenyomunk majd egy dögös koncertet, akkor az egész hirtelen értelmét nyeri és sokkal, jobban fogjuk élvezni! Hát igen! Erre mondják, hogy minden kezdet nehéz.

Valóban?

Csodálatos ez a vers! Éppen az imént olvastam, és persze nem más idézte, mint Zoé. Pontosan arról szól amire vágyom egy lánytól. De persze ki az aki ne erre vágyna? De valóban így gondolhat egy ember egy másikra? Az én válaszom az, hogy igen! Én mindig ezt gondolom, és mindig ezt várom! Semmi mást. Nem érdekel mije van, csak legyen ilyen mint a versben. De ez nem ilyen egyszerű sajnos. Pár éve én is ilyen lettem volna, de azóta rengeteg szarság volt és ezekből nagyon nehéz kikecmeregni. Nem úgy megy, hogy az ember gondol egyet és boldog lesz, vagy kikel önmagából és önfeledten szórakozik. Ezek a dolgok nyomot hagynak, bennünk maradnak és nem eresztenek. Próbálok ezeken a dolgokon felülkerekedni, de piszok nehéz! Egyszerűen mikor ott vagyok, hogy el kellene engednem magam, akkor leblokkolok. Képtelem vagyok önmagamat adni és teljesen kívülállónak érzem magam. El kell ismernem, hogy az életben vannak jó, és rossz döntések. És ha rosszul döntünk, akkor cseszhetjük az egészet és ez minden percemre kihat és eszméletlen teher ennek a tudatában bármiről is dönteni. Mindig bennem van az, hogy vajon jól csinálom úgy ahogy csinálom? Pedig ha önmagamat adnám akkor egy elfogadhatóbb kép alakulna ki rólam, de mégis képtelen vagyok. Könnyű lenne erre azt mondani, hogy akkor adjam önmagam, sőt még jogos is lenne. De ez nem ilyen egyszerű. Megpróbálok mindent ezek után is. Talán kevés az amit eddig tettem, de mostantól igyekszem majd mindent beleadni. Öregszem vagy mi a franc??? Tiszta hülyeség az egész! Vagy csak nehéz egy olyan ember felé kimutatni mit érzek, aki az érdeklődés teljes hiányát mutatja minden pillantásával. Biztos vagyok benne, hogy sokkal könnyebb lenne, ha kapnék egy kis pozitív visszajelzést. Általában azért érződik ha szimpatizál egymással, de itt ennek jele sincs, és nem az én részemről!És mégis úgy érzem, hogy van valami...valami kettőnk közt, amit csak egy szóval vagy egy mozdulattal kéne megfogni, hogy átlendüljön a dolog a másik irányba. De persze eléggé esélyes, hogy ezt csak én képzelem be... De ki más is tetszhetne nekem min az akit úgy hívnak, hogy Zoé? Akinek a neve azt jelenti: Élet! De lehet csak áltatom magam. Hisz nem is ez az igazi neve... ezt is csak azért mondta, hogy a büdös életbe ne találjam meg. Bizonyára ezt az utat egyszerűbbnek látták mint a későbbi lekoptatást. A legnagyobb félelmem az, hogy ha megtudja amit érzek akkor nem akar többet találkozni velem, és ez nagyon rossza lenne. Képtelen lennék most valakit elveszíteni, akármennyire is távol vagyunk egymástól egyelőre. Képtelen lennék megint azt az érzést átélni, hogy egy újabb ember akinek nem kellek. De ez a bejegyzés eredetileg azt témát akarta feszegetni, hogy valóban a versben lévő dolgokat gondolja? Mert akkor ő kell nekem! És én kellek neki!

http://www.youtube.com/watch?v=JKQwgpaLR6o

Oriah hegyi álmodó

Nem érdekel, hogy miből élsz.
Azt akarom tudni, hogy mire vágysz,
és hogy mersz-e találkozni szíved vágyakozásával,
...Nem érdekel, hogy hány éves vagy.
Azt akarom tudni, megkockáztatod-e,
hogy hülyének néznek a szerelmed miatt,
az álmaidért vagy azért a kalandért, hogy igazán élj.

Nem érdekel, hogy milyen bolygóid állnak együtt a holddal.
Azt akarom tudni, hogy megérintetted-e szomorúságod középpontját,
Hogy sebet ejtett-e már valaha rajtad árulás az életben,
és hogy további fájdalmaktól való félelmedben visszahúzódtál-e már.
Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e lenni fájdalommal,
az enyémmel vagy a tieddel,
hogy vadul tudsz-e táncolni, és hagyni, hogy az eksztázis
megtöltsön az ujjad hegyéig anélkül, hogy óvatosságra intenél,
vagy arra, hogy legyünk realisták, vagy emlékezzünk
az emberi lét korlátaira.

Nem érdekel, hogy a történet, amit mesélsz igaz-e.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e csalódást okozni valakinek,
hogy igaz legyél önmagadhoz, hogy el tudod-e viselni
az árulás vádját azért, hogy ne áruld el saját lelkedet.
Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépet, még akkor is,
ha az nem mindennap szép, és hogy isten jelenlétéből
ered-e az életed.
Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e élni a kudarccal,
az enyémmel vagy a tiéddel, és mégis megállni a tó partján
és azt kiáltani az ezüst holdnak, hogy IGEN !!

Nem érdekel, hogy hol élsz, vagy hogy mennyit keresel.
Azt akarom tudni, hogy fel tudsz-e kelni
egy szomorúsággal és kétségbeeséssel teli éjszaka után,
fáradtan és csontjaidig összetörten és ellátni a gyerekeket?
Nem érdekel, hogy ki vagy, és hogy jutottál ide.
Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz középpontjában
anélkül, hogy visszariadnál.
Nem érdekel, hogy hol, mit és kivel tanultál.
Azt akarom tudni, hogy mi tart meg belülről,
amikor minden egyéb már összeomlott.
Azt akarom tudni,hogy tudsz-e egyedül lenni saját magaddal,
és hogy igazán szeretsz-e magaddal lenni az üres pillanatokban.

...

Bár nem sok minden történt mostanság, de írni akartam... Kicsit lazulás van mostanság. Napok óta ki sem mozdultam a házból. Kérdeztem Zoét valamelyik nap van-e kedve eljönni biciklizni. Végül nem mentünk, mert közölte, hogy takarítania kell meg, hogy dolgozik is másnap,de azért jó, ötlet meg az idő is szép és lenne kedve csak mégsem jött.. na mindegy. Nem fakadtam végül is sírva miatta több okból is, egyik, hogy kétszer biztos újra kellett volna éleszteni engem mire beérek a bosnyákig vörösvárról, a másik meg, hogy nincs is biciklim. De ha csak ezen múlt volna megoldom.
Ami biztos, hogy nem tudom miért, de a nap jelentős részét azzal töltöm, hogy rá gondolok. Igen... érdekes dolgok ezek az érzelmek.. hangsúlyoznám, hogy nem, nem szerettem bele vagy efféle marhaságok. De egész nap azt várom, hogy feljöjjön netre, hogy beszélgethessek vele. Aztán mikor feljön, azon gondolkodok mit is írhatnék neki, amit az ő bonyolult elméje esetleg érdeklődéssel fogadna. Persze nagyrészt mire kitalálok valamit, addigra már biztos nem online. És másnap kezdődik előröl... nem akarom érdektelen dolgokkal fárasztani. Nem szeretek semmitmondó témákról társalogni és hiszem, hogy ő sem. Azt meg, hogy kettőnkről beszéljünk (ami valljuk be, nem egy érdektelen téma) még korainak érzem. Holnap már nem dolgozik, talán eljönne valahova... csak jó lenne valami izgalmas, és felejthetetlen programot kitalálni,ami lehetőleg alacsony költségvetésből is megoldható... Nem egy egyszerű dolog sajnos. Bár lehet megkérdem tőle, hogy nem lenne-e kedve egy üveg vörösbor társaságában csinálni bármit, amit egy üveg vörösbor társaságában csinálni lehet. Bár ezt nyáron jobban eltudnám képzelni, Sétálni bárhol, ahol két fiatal egy üveg vörösborral sétálgatni szokott. Sötétedés után a vízparton mezítláb a homokba túrni, térdig felhúzott nadrággal a langyos vízben lépkedni, majd leheveredni a fűbe, és a csillagokat bámulni. Igen! Ezt akarom!